India / Nepál utazásunk naplója

(képek)

1998. február 7. szombat

Indulás a nagy útra. 12.30-kor indult a repülő Ferihegyről Párizsba, ahonnan 16.30-kor indultunk tovább az Air India fedélzetén. Másnap éjjel fél kettőre érkeztünk meg Delhibe, ami ottani idő szerint este hat órát jelentett.

február 8. vasárnap

Manjit várt minket a repülőtéren, és rögtön hazaérkezés után nekiláttunk a reggelinek. Miután a gépen folyton kajákkal traktáltak minket, inkább csak egy kis papayat ettünk. A további program, miután kipakoltunk szintén az evés örül forgott, mentünk a golf klubba ebédelni. Előtte azért még elmentünk egy-két helyre kocsival, hogy ismerkedjünk egy kicsit a várossal. Megnéztük a minisztériumokat, az India Gatet és a kettőt összekötő sugárutat. Ez leginkább a párizsi Diadalívből kiinduló főutakra emlékeztetett, amelyek mindig a Diadalívet kötik össze valamilyen lényeges épülettel. Megnéztük hol lakott a mama 12 éves korában, a ház szomszédságában Preme szülőházába is betértünk.  Eztán jöhetett a Golf Club, ami még az angolok idejéből maradt itt. Elég különös az egész, mert az elegáns indiaiak az elegánsnak mutatkozó étteremben – ami valójában műanyag székekkel és asztalokkal teli terasz – úgy viselkednek, mint egy igazi angol film lordjai. Előttünk pedig a golfpálya végtelenje, a zöld gyep és a komoly golfozó indiaiak. Manjit elmondása szerint 20 évig kell várni, amíg valaki a golfklub tagjává válik, de neki már sikerült ezt az óriási kegyet megszereznie. Mindenesetre nagyon kellemesen megebédeltünk, barbaque stílusban (Tandoori csirke, saláták, indiai helyben sütött kenyér), a ragyogó napsütés feltöltötte a lemerülő elemeinket. Ezután otthon csak két óra alvásra futotta az időnkből, pedig tudtunk volna akár reggelig is aludni. De kár lett volna, mert Depali elvitt minket egy esküvőre. A mennyasszony és a vőlegény Amerikában ismerkedett össze egymással, és ami a legérdekesebb, hogy később derült ki, hogy másod-unokatestvérek. Ezért a lány családja igencsak ellenezte a házasságot.

Ha nincs elég hely a buszon, akkor még néhány utas is ott lóg az ajtóban, sőt a busz tetején lévő csomagtartóban is. Az, hogy egymást taszigálják, lökdösik az emberek, teljesen természetes, nem szól érte senki egy szót sem. Az első két sor szék mellé ki van írva, hogy "ladies only", de úgy tűnik, hogy ezt már nem tartják be az emberek. Érdekes lábbeliket hordanak itt a férfiak, vannak, akik mezítláb vannak, de a legtöbben műanyag lábujj közé ékelődő egyen-papucsban járnak. Mindehhez mindenkin szövet nadrág és ing van. Ennyi kitérő után rátérek utazásunk céljára, Old-Goára. Ez a város a mai főváros, Panjim régi része. Goa 1498-tól, majdnem 500 éven keresztül portugál gyarmat volt. A portugálok jó keresztények lévén fejükbe vették, hogy megtérítik az itteni lakosságot. Nem riadtak vissza az erőszaktól sem, lerombolták a hindu templomokat, és kényszeríttették az embereket, hogy templomba járjanak. A dolognak meg is lett az eredménye, a goaiak kb. 40%-a keresztény. Vannak olyan buszok, amiknek az oldalára Jézus képe van ragasztva, Úton útfélen vannak keresztény templomok, és indiai apácákkal is lehet találkozni. Sok olyan templom van, amin látszik, hogy nagyon gyorsan kellett összecsapni, de azért maradt néhány értékes építmény is. Old Goában egy igen nagy parkokkal teli területen, tulajdonképpen egy rakáson vannak a legfőbb templomok. A park szépen rendbe van szedve, a templomokon is látszik, hogy rendben tartják őket, de valahogy mégis olyan elhagyatottnak látszanak, A hindu életmódtól nagyon elüt a tiszta, rendezett, szellős park és furcsán hatnak az óriási aranyozott oltárok is a templomban. Egyébként az oltáron látható pompa és a templomépítészeti stílusban rejlő nagyságon kívül nem díszítették túl ezeket a szent helyeket. A Szent Cajetan templomot (nem lehetett bemenni), a Se-katedrálist (az óriási épület elejében mezőgazdasági eszközeiket tartják a bent hűsölő, henyélő kertészek), az Assisi Szent Ferenc templomot, és a Bom Jesus bazilikát néztük meg. Ez utóbbiban nyugszik Xaviéri Szent Ferenc egy üvegkoporsóban, messziről látható épen maradt teste (egyik kezét ereklyeként a pápához vitték, fülét pedig fanatikus nők leharapták, elég morbid).

Hazafelé szétnéztünk Panjinban, este a szállodában vacsiztunk.

február 10. kedd

 Mathura, Madhuvan Hotel reggel 6-kor, nehéz ébredés után elindultunk a bérelt busszal Mathurába. Tíz óra körül érkeztünk a szállóba. A bejelentkezéskor egy halom adatunkat meg kellett adnunk. Kaptunk két tágas, de kevésbé tiszta szobát. A busz sajnos lelépett, Így nekünk kellett megoldanunk, hogy hogyan jussunk el Krishna szülőhelyére. Elindultunk az úton, de nem sokáig maradtunk egyedül, bámészkodók hada gyülekezett körülöttünk. Rögtön megjelentek a riksások is, és ajánlották magukat. Végül kettejükkel megegyeztünk, hogy 20 rúpiáért (100 forint) elkerekeznek velünk a Vishram Ghathoz, a Yamuna folyó partján. A göröngyös úton az emelkedőkkel is meg kellett küzdenie a riksásunknak. Mindenfelé por, tehénszar, a készülő étkek furcsa szaga. A girbe-gurba utcákon nyomorúságos emberek tömege, riksák, biciklisták, robogók törik maguknak az utat hangos dudaszóval. Az emberek tágra nyílt szemmel figyeltek minket, a gyerekek mindent megtettek, hogy rájuk mosolyogjunk, vagy egy fotót készítsünk róluk. A koszos kis lyukakban árusok ücsörögnek, kínálják a lisztet, gyümölcsöt, ékszereket, anyagokat, sőt akár televíziót is. Miután kiszálltunk izgalmas utazásunk végén, hogy szemügyre vegyük a folyót, egyre többen csoportosultak körénk, felajánlva idegenvezetői szaktudásukat (angol tudás nélkül), vagy csónakjukat, ami a sekély vízben himbálódzott. Lerázni őket képtelenség volt, így csak az örökös elutasítás maradt meg fegyverül. Kikeveredtünk végül az emberkoszorúból, de amikor megálltunk egy pillanatra, hogy merre induljunk tovább, újra körülöttünk álltak az emberek. Hagytuk magunkat rábeszélni egy motoros riksás utazásra. 100 rúpiáért vállalták, hogy elvisznek minket a szomszédos Vridavanba, amely sok Krishna templomáról híres zarándokhely. Tehenek, vaddisznók, majmok, mókusok mellett autóztunk, hatan betömörülve a kis járgányba. Sok-sok templomhoz elvittek minket, de sajnos a nagyok mind éppen zárva voltak. Volt köztük gyönyörű márvány építmény, de színes giccstákolmány is. Az egyik templom nem a hívőkkel, hanem majmokkal volt telis tele. Egy másikból Krishnás énekszó hallatszott, a mikrofon hangosította ki, hogy a kertben mélázók is áhítattal hallgathassák. Bent két fehér szakállas öregember verte a dobot és énekelt. Az utcán koldulók szüntelenül a mantra-t kántálják. Hare Krishna Hare Krishna Krishna Krishna Hare Hare Hare Rama Hare Rama Rama Rama Hare Hare. Az izgalmas utazásból délután fél háromkor érkeztünk vissza, de ránk is fért egy kis pihenő. égy zuhantunk az ágyba, mint egy zsák. Este hétig aludtunk. Kettesben Orsival mentünk le vacsorázni, kínai vegetarian chop seuy-t ettem, finom indiai kenyérrel. 

február 11. szerda.

Ma valami nagyon fontosra döbbentem rá. Eddig úgy járkáltam Indiában, mint aki mozivásznon figyeli a körülötte zajló eseményeket, s valójában nem tudtam átélni azoknak a sorsát, akik az út széli vályogkunyhókban tengetik életűket. igazából valamiféle sajnálatot éreztem irántuk, de miután a nyomor itt annyira mindennapi és gyakori, lassan a sajnálat átcsap egy fásult nemtörődömségbe, amitől már észre sem veszi az ember a szerencsétleneket. Ma, ahogy róttuk az utat Mathurából Agra felé egyre több helyen láttam földműveseket, állatokat tartó családokat, kunyhóik előtt üldögélő kézműveseket. Egyikük nádból székeket font, másikuk ágyat fabrikált, volt aki márványtömbből faragott díszítő tárgyakat vagy ősrégi szerszámokkal késeket élezett. Nem a nyomor szemtanúi vagyunk tehát ebben az országban, hanem csupán a régmúltnak. Mintha a történelemkönyv olvasmányai elevenednének meg előttem. A technikai haladás egyetlen jele a sok ronda,  légszennyezést okozó, egyforma teherautó (amiket szintén az út széli mesterek javítanak meg) vagy a düledező viskók oldalán éktelenkedő Coca Cola és Pepsi feliratok. Ezek nélkül talán valóban nem lennék biztos abban, hogy nem egy időutazásba cseppentem-e bele. Idegenvezető vezetett minket végig Agra nevezetességein. Szikandra Akbar (?) sírja: Turisták helyett majmok lepték el a helyet. Az Orsi javában falatozta a szendvicsét, amikor az egyik szemfüles maki felágaskodva ráugrott, de végül még sem sikerült neki ebédhez jutnia. Tadzs Mahal: A szerelem emlékműve. Csodálatos ékszerdoboz ez az épület. Szépsége és egyszerűsége lenyűgöző. A fehér márványpalotában az erős márványkő, mintha puha fából faragot  csipke lenne. A falon lágy domborműveken pontosan kifaragott virágok, a szegélyeken a márványba ültetett drágakövekkel apró sormintákat csináltak. A mauzóleumot Sáhzsahan építette 1630-ban elhunyt feleségének, aki tizennegyedik gyermekét már nem tudta világra hozni.  agrai erőd: Itt élt Sahzsahan nagyapja Akbar, és apja  Dzsehángir, majd ő maga is. Sahzsahan az erőd egyik oszlopos csarnokában, a Tadzs Mahalra nézve, lehelte ki a lelkét, a tíz éves fogság után, amelyben fia tartotta őt.  Az erődben mindennek helye volt, a háremnek külön lakosztály és tánctér, amelyek úgy voltak elválasztva a palota többi részétől, hogy őket csak a császár láthassa. Az uralkodónak kellemes hűsölésre alkalmas oszlopos csarnokokat, kerteket, fürdőt építettek. Minisztereivel kellemes csarnokban fogadhatta a hozzá járulókat. A három feleségnek (2 muszlim, 1 hindu) külön lakosztály, csarnok járt. A könyvtárban kellemesen elüthették az időt. Természetesen a mecsetek ??? sem hiányozhattak. Fatehpur Sikri: Ez egy szellemváros, amit Dzsehángir építettet, s egy darabig az állam fővárosa volt, a várfalon belül a királyi család, 3000 ember élt. Dzsehangírnak hosszú ideig nem születhetett gyereke, ezért elment egy szent emberhez, aki megáldotta őt. Ezután egyik muszlim feleségétől megszületett a várva várt gyerek. Az örömapa felépíttetett egy várost, azon a helyen, ahol a szent ét. Levágatta a hegy tetejét, építtetett egy mesterséges tavat, s hasonló várat csináltatott, mint az agrai erőd. Csakhogy itt minden vörös kőből készült, mi még egységesebbé varázsolja a képet. Miután ideköltözött a királyi család hamarosan rájöttek, hogy nem jó helyet választottak lakóhelyül. A nagy meleg és az ivóvíz hiány miatt 15 évvel a palota megépülése után itt hagyták magára a kőrengeteget, ami azóta is érintetlenül és lakatlanul áll, megőrizve a múltat.   A kis busszal 8 óra körül érkeztünk Jaipurba, ahol egy szuper szálloda várt minket, amiben az egyetlen szomorúságunk az volt hogy a magas árak miatt a vacsizás elmaradt. Kárpótlásul viszont az ablakból nézhettünk végig egy esküvőt, és a hozzá tartozó tüzijátékot. Nehru, India felfedezése: "Népünknek hosszú ideje elválaszthatatlan kísérője a szegénység és a végtelen nyomor. S mégis nevetnek, énekelnek és táncolnak, s nem veszítik el a reményt. 

február 12.csütörtök

Jaipurban a luxus szállodában bőségesen megreggeliztünk. A szakács a szeműnk láttára készítette az izlésünknek megfelelő töltelékkel az omlettet.  Reggel új idegenvezető várt minket a tegnapinál jobb nyelvtudással. A buszból megnéztük Jaipur óvárosát, ahol minden vörös kőből készült, nem véletlenül hívják a helyet vörös városnak, A szelek palotájában azelőtt megkondította a harangokat a szél, de ezt ma már csak az elmondásból tudjuk. Mindenesetre szép látvány az épület, itt hűsöltek a háremhölgyek , ebben a habos epertortához hasonló épületben. A városon eddig nem látott gazdagság nyomai érezhetőek, az üzletek sokkal elegánsabbak (persze mindez indiai mércével mérve), a házak bár régiek mégsem annyira lerobbantak, az utcák nem annyira mocskosak. Mintha a maharadzsa uralkodásából több érték megmaradt volna, mint a többi városban, vagy a jelen lenne az itt megmunkált drágakövektől és itt készített szőnyegektől, bőrpapucsoktól gazdagabb. Az első állomásunk az Ambiri palota. Ez a hely volt Rádzsahsztán állam fővárosa azelőtt, mielőtt Dzsai Szingh megalapította volna Jaipurt. A várfallal körülvett építmény egy hegytetőn helyezkedik el, s előtte elterül egy nagy mesterséges tó. A bátor turisták hada elefántháton közelíti meg a palotát, hát mi is így tettünk. Hosszú sorállás után felkerültünk az elefánt hátára, de az élvezet, amit ez okozott maximum egy hibásan működő hullámvasúthoz hasonlítható, amiről az ember soha sem tudhatja, hogy mikor fog lezuhanni. De végül túléltük a megpróbáltatásokat, de az az érzésem, hogy a különböző indiai járművekből elég volt egy életre. Ha már a járművekről esik szó, kell egy kis kitérőt tennem. Az autóval utazás sem egy leányálom. Ebben az országban úgy tűnik nincs kresz és nincsenek szabályok. Óriási a zsúfoltság az utakon, autók, ősrégi teherautók és buszok, riksák, tehenek, tevefogatok, biciklisek, emberek tömörülnek az úton. Indexet és visszapillantó tükröt szinte senki sem használ, de annál inkább a dudát. Közel sem kell arra gondolni, hogy mérgűkben tülkölnek, mint nálunk, egyszerűen csak jelzik: vigyázat, jövök. Egy európai nem tudja elképzelni, hogyan találják ki a sok dudaszóból, hogy éppen ki kinek és miért dudál. Minden előzésnél nyomják a dudát, de akkor is, amikor egy piros lámpánál akar valaki áthajtani a kereszteződésen. De legalább akkora rejtély az is, hogy sofőrünk hogyan tudott vezetni, miután leszállt az éj. a közvilágítást a városokon kívül az út menti kis bodegák és étkezdék előtti fákra kitett neoncsövek jelentik. Ugyanakkor az utakon sok a kivilágítatlan tárgy, biciklisek, tevék, tehenek, vagy épp egy rossz lámpájú teherautó, Az egyetlen megnyugtató dolog a közlekedésben az, hogy a rossz utak és elavult járművek miatt korlátozás nélkül is 60 alatt mennek az autók. Megjegyzem, ezért telt 5,5 órába, mire Jaipurból Delhibe értűnk. És mindezek ellenére több árokba borult vagy egyszerűen felborult teherautót láttunk. Visszatérve a palotára, irigylésre méltó a hely, itt is mindent úgy építettek, hogy a maharadzsa minél szellősebben, minél kellemesebb hűvösben élhessen  még a forró nyári napokon is, és minél egyszerűbben hozzáférhessen feleségeihez és háremhölgyeihez, akiket viszont más halandók nem igen láthatnak. Persze a kényelemhez jár egy kis pompa is, a kilátás mindenhonnan gyönyörű, vagy a háremhölgyeken nyugodhatott meg a szeme vagy a kis tó melletti virágágyáson, ami fentről úgy hat, mint egy perzsa szőnyeg. A megszokott márványcsipkéken, domborműveken és drágakő-intarziákon kívül látható egy gyönyörű tükörpalota, melynek falát apró színes tükrök fedik. A palota után idegenvezetőnk eltessékelt minket különböző helyi iparművészeti boltba, ahol a szőnyegeket, a festett anyagokat készítik vagy a drágaköveket csiszolják. Sétáltunk Jaipur óvárosában, ahol egy szaftos alkudozásba keveredtünk egy árussal. Délután kettő körül indultunk vissza, és hosszú utazás után újra Delhibe érkeztünk. A család kedvesen várt minket, mint mindig, de most egy nagyon különleges vacsorával. Az étlap a következőkből állt: saláta, banán erős salátaöntettel, indiai kenyér (amit mi is megtanultunk a szakácstól), joghurtban dálból készült gombócok valamilyen különleges szósszal, házi cottage cheese-zel és borsóval készült leves, fűszeres rizs, paprikás csirkeszerűség, spenóthoz hasonló mustárlevél főzelék. Bár első látásra kissé ijesztőnek tűntek, nagyon finomnak bizonyultak.

február 13. péntek

Már nem maradt Delhiben más látnivaló, mint a nagy Hindu templom, a Birla templom. Egészen más érzése van itt az embernek, mint egy keresztény templomban. Itt minden színes, piros, sárga, narancssárga, és egyszerű. Krishna, Visnu, Síva, a majomkirály képei olyanok, mint a gyerekrajzok, színesek, nagyvonalúak. Itt is giccses minden, de ez a giccsnek nem az a fajtája, amit a keresztény templomokban szokott meg az ember, nincs akkora túlzás, nincs annyi arany és az ember feletti pátosz hangulata is hiányzik. Helyette kapunk valami egészen mást, kellemes zenét és nyugalmat. Nem nehezedik ránk Jézus szenvedő tekintete, az itteni istenek nevetnek, táncolnak, gazdagon öltözöttek, barátságosak és jóltápláltak. Ettől a templomlátogatónak is mindjárt jókedve támad. Itt is ismét tanúbizonyságot szerezhettünk arról, hogy az indiaiaknak mennyire különlegesek vagyunk. Öt-hat helyes indiai lány odajött hozzánk beszélgetni és megkért minket, hogy hadd csináljanak velünk néhány fényképet. Olyan boldogok voltak ettől, mintha legalább is hollywoodi sztárok lettűnk volna. A következő állomás a Jantar Mantal volt, ami egy XVII. századból való csillagvizsgáló óriási geometriai formákkal. Ezekből sajnos nem lehetett rájönni, hogy hogyan mérték a nap vagy a bolygók mozgását és a pontos időt. Újbab sétikálás várt ránk a városban, vettem egy indiai szakácskönyvet (350 rúpiáért). Delhinek is nekivágtunk, de most valahogy egyikünknek sem füllőtt hozzá a foga. Én egy átkötős szoknyában voltam, ami ráadásul egy kicsit rám is simult, és úgy tűnt az indiai hapsiknak ez nagyon tetszett. Iskolásfiúk tapadtak ránk és vihorásztak, ami egy idő után nagyon idegesítő lett. Szóval jobbnak láttuk, ha inkább hazamegyünk.  Kipihentük magunkat, megírtuk a képeslapokat. Fél nyolc körül indultunk el, hogy meglátogassuk Dipali nővérét és annak családját. Nagyon kedvesek voltak, és kaptunk valami különleges snacket.  Spenótlevelet teljes kiőrlésű liszt, víz és fűszerek sűrű masszájába mártják és így sütik ki olajban. Különleges dél indiai rizsből készült snacket is kipróbálhattunk.  Otthon is dél indiai vacsorával folytattuk. Hihetetlen, hogy mi minden készülhet rizsből, kár, hogy Európában nem ismerjük a gabonafélék, a rizsfélék és a hüvelyesek (dal) elkészítésének ilyen sokszínű módját.  Ismét teli hassal feküdtünk.

február 14. szombat

Valentin day...És égő gyomorral keltünk. Nekem valami nagyon nem stimmelt, sokszor kellett a Wc-re rohannom.  Reggel 10.45-kor indult volna a repülőgépünk Varanasiba, de 12-kor tudott csak elindulni technikai okok miatt. A repülőtéren minden nem indiai turista összetartott, ahányszor elmentem wc-re, mindig leszólított valaki, hogy honnan jövök, merre jártam, merre megyek. Körülbelül egy órával az indulás után elértük célállomásunkat. A repülőtéren a turistákat már várták a hiénák, mindegyik vagy taxiját, vagy szállodáját ajánlgatta levakarhatatlanul. Végül az airbusnál maradtunk, amiről később kiderült, hogy itt sem szabadulhatunk meg a rábeszélő embertől. Marco Polot - később kiderült, hogy ez a neve-, nem lehetett lebeszélni arról, hogy megmutassa a szállodát, amit egyfolytában ajánlgatott. Bementünk, bár szívünk szerint a Gangesz partján szerettünk volna lakni. Az indiaiak viszont nagyon elriasztottak minket ettől a gondolattól, mondván, hogy ott csak lepukkant helyek vannak és ott csak a drogosok laknak. Igaz, vagy sem, soha sem fogjuk megtudni. De miután megtetszett nekünk az ajánlott szálloda, hagytuk magunkat rábeszélni a 2 ágyas 880 rúpiás kellemes, tiszta szobára. Az olasz vígjátékba illő események csak ezután következtek. Feljött a szobánkba a szálloda gazdasági igazgatója, akivel papáék megittak egy kupicával, aztán elbeszélgettünk vele. Felhívta a figyelmünket arra, hogy vigyázzunk Marci Pólóval, ha selyemboltba visz minket, mert valószínűleg drága helyre fog küldeni minket. Ezek után úgy döntöttünk hogy inkább riksással járunk körbe. A riksás aztán jól megijesztett minket, mert azt mondta, hogy itt a szállodában nagy csalások szoktak enni, és ha nem a szálloda által ajánlott programra fizetünk be, akkor esetleg kilopnak valamit a szobánkból. Stb., stb. Persze később a szállodások a tiksásokról mondott el hasonló disznóságokat. Egyszóval mindenki próbálja besározni a másikat, és magának minél több hasznot húzni. Persze hol nincs ez így? Az egészben csak az a rossz, hogy a szerencsétlen turista issza meg az egésznek a levét, mi is agyon izgattuk magunkat a mamával, hogy mi fog történni, ha igazak ezek a dolgok. A riksás elvitt minket egy selyemgyárba. Hova máshova is vitt volna minket? Hihetetlen, hogy a XXI. sz. küszöbén lehet ilyen körülmények között dolgozni. Mintha egy skanzenben lettünk volna, az emberek földbe vájt lyukakban ültek, onnan hajtották a szövőszéket. A riksás meséje szerint 70 ezer ember dolgozik ezen a területen, ráadásul mindössze 2 vállalat részére. Gyönyörű selymek készülnek itt, persze elvitt minket egy boltba is, ahol sok mindent mutattak. Miután nem vásároltunk, mindjárt komorabb lett velünk a riksásunk. A "selyemgyár" a muszlim negyedben volt, amikor bekerültünk egy udvarra, ami gyerekekkel volt tele, igen félelmetes élményünk volt. Elkezdtek minket kővel dobálni és követni, aztán pedig egyszerre kiabálni, aminek olyan hatása volt, mint egy Hitschok filmnek. Végül sikerült kimenekülnünk innen, s indultunk volna vissza a szállóhoz. De akkora volt a dugó, hogy moccan nem lehetett a városban. Holnapután lesznek a választások, ami miatt holnap és azután nem lehet benzint kapni. Így minden teherautó betömörült a keskeny utcákba, hogy üzemanyaghoz jusson. A választások miatt egyébként elég nagy felbolydulás van, állítólag pár nappal ezelőtt egy politikai összetűzésben 7 ember meghalt. Mintha változtatna valamit ezen a nagy szegénységen, hogy egyik vagy másik párt van-e hatalmon. A város nagyon zsúfolt volt, por, szmog mindenütt, alig lehetett levegőt kapni. Azt hittük soha nem érünk vissza, az autók teljesen bedugultak. A rendőr azt mondta, hogy legalább 2-3 óránkba telik, mire átjutunk a vasúti átjáró alatt. De szerencsére riksásunk nem volt rest, az posztot sávos úton elindult a szemközti sávban. Ráadásul addigra már leszállt az est, úgyhogy úgy éreztük magunkat, mint egy rémálomban. De végül szerencsésen megúsztuk a pokolbéli utazást. Amikor hazaértünk, úgy éreztem magam, mint aki újjászületett.  Ennek örömére lementünk vacsizni a szállodában. Én currys-hagymás csirkét ettem, nagyon ízlett.

 

1998. február 15. vasárnap

Korai kelés volt újra, fél hatra jött értünk a riksásunk, hogy elérjük a napfelkeltét a Gangesz parton. Hosszas alkudozás után felültünk egy hajóra (100 rúpia), ami végigvitt minket a ghat-ak mellett. Emberek mosdanak, imádkoznak, jógáznak, elmélkednek. Szent hely ez, aminek a légkörében tehénszar szag, égett hús szaga, a folyó szaga kavarog. Az imák mormolását, az emberek zaját, a szent énekek dallamát összemossa a vízcsobogás. A Gangeszbe eresztett mécsesek lángjai és a felkelő nap csillogása teszi olyan ragyogóvá ezt a helyet, mint az ékszerek és drágakövek az asszonyokat. Gyerekek szaladgálnak mindenféle ócskasággal, amit próbálnak rásózni a turistákra. Zavaró volt, hogy a gondolatainkat mindig megzavarták az árusok, akik folyton körülöttünk rajzottak. A fő ghat után már elfogytak ezek a hiénák és nyugodtabban át lehetett érezni a hely igazi hangulatát. A halottégetők ma nem sokat dolgoztak, de így is láthattuk a füstöt, ami a mennybe juttatja a lelkeket (azaz a teljes nyugalomba). Mindenfelé apró szentélyek, templomok egymás hegyén-hátán, egymásra épülve néhol félig besüllyedve a földbe. Miután kisétáltuk magunkat, leültünk egy kis "kávézóba", ahol üdítőt ittunk, és figyeltük a Gangesz forgatagát. Vékony sikátorokon indultunk visszafelé, ami tele volt kis boltokkal és "presszókkal". Itt ücsörögtek azok az európaiak, akik  teljesen asszimilálódtak az itteni környezethez. Valószínűleg a kábítószer és a Gangesz bódító hatása kedvéért töltenek itt egy-két hónapot vagy évet.  Elkeveredtünk valahogy a piacra is, ahol bőségesen bevásároltunk zöldségeket és gyümölcsöt. Persze itt sem higénikus semmi. A legyek mindent ellepnek, mindenfelé tehenek és vaddisznók kóborolnak. Ezt az ember vagy megszokja, vagy megszökik.  Dél körül értünk haza, és lepihentünk. Délután egy újabb riksás útra indultunk, a Kashi-Vishwanathtemlomba, (arany templom). Sajnos csak hinduk mehetnek be erre a helyre, ezért éppen csak bekukkanthattunk az ajtaján. Úgy beépítették a házak közé, hogy kívülről sem lehetett sokat látni. A városon jól érezhető a választási készülődés, a muszlimok és a hinduk közötti ellentét ilyenkor éleződik ki a legjobban. Az utcákon mindenfelé fegyveres katonák őrzik  rendet.  Este újra az étteremben vacsoráztunk, finom erős-savanyú kínai levest és nem annyira jó tavaszi tekercset, a nem viszont jól választott, mert tandoori módra sült cottage cheese-t evett.

február 16. hétfő

A mai nap ismét utazással telt, 10.30-kor indult a busz a szállodából a repülőtérre. Nagyon furcsa volt a város, hiszen se taxik se riksások nem járhattak az úton és minden üzletnek zárva kellett tartania a választás miatt. A nyüzsgő város egészen elcsendesült, mintha az emberek elhagyták volna. Csak a szavazóhelységek előtt lehetett nagy nyüzsgést látni. Most szerencsére nem késett a repülő. De a becsekkolás jó sokáig tartott, a magyar munkatempó az ittenihez képest egy gyorsvágta. Megérkeztünk Nepálba, az International Guest Houseba már otthonról foglaltunk helyet, így aztán annak alkalmazottja várt minket a reptéren. Nepál (Kathmandu, 1300 m) Indiához képest sokkal rendezettebb, tisztább, és talán emiatt gazdagabbnak is látszik (pedig előző szállodánk managere szerint Nepál sokkal szegényebb ország, mert egyáltalán nincs saját ipara). Nincs akkora tömeg az utcán és az autók is a saját sávjukban közlekednek, ami egészen nagy meglepetést okozott nekünk. A szálloda környékén teljesen kultúrált kis üzletek és bárok vannak. Iszonyú sok a turista, különösen sok a fiatal. Valahogy úgy éreztem magam itt az utcákat róva, mintha egy tengerparti üdülőhelyen lennék. A szállodánk is nagyon aranyos, nepáli fafaragásokkal van tele, ilyenek az asztalok, az oszlopok. A tetőteraszról pedig gyönyörű kilátás nyílik a környező hegyekre és a városra.  Miután kiélveztük a civilizáltabb világot, sajnos bekövetkezett az, ami elkerülhetetlen volt. Orsi arra panaszkodott, hogy fáj a hasa és nem bír lejönni vacsorázni. Valahogy én sem kívántam enni. Kozsinak hidegrázása lett, aztán kijött szegényből minden. Éjszaka is többször felébredt, vagy hasmenés vagy a hányás miatt. Nekem sem stimmelt valami, először éjfélig nem bírtam elaludni, aztán nekem is többször kellett a vécére rohannom és egyre gyengébbnek éreztem magam. Valószínűleg valamilyen fertőzést kaphattunk el, ami nálam enyhébb lefolyású volt, mint kishúgomnál.

február 17. kedd

Tegnap befizettünk egy útra, amivel elvittek volna minket a hegyekbe, ahonnan szép rálátás van a Himalájára, majd egy szép közeli városba, ami templomairól híres. Reggel 4.30-kor ébredtünk volna, hogy elérjük a hegyekben a napfelkeltét. Amikor csöngött a vekker, éppen mindenki talpon volt, Orsival a vécére rohangáltunk. Sajnos mi mégsem kockáztathattuk meg az utazást, hiszen a gyomrunk továbbra sem hagyott nyugtot nekünk, így aztán csak mama és papa indultak neki az útnak. Körülbelül 11-kor értek haza, elmesélték, hogy milyen szép helyeken jártak, Bhaktapur városban, ami tele volt templomokkal, pagodákkal és Nagarkotban, 2300 méter magasan, ahonnan a napfelkeltét csodálhatták végig. Délután a család nyugovóra tért, 3 után keltűnk fel. Én már egészen jól voltam, Orsi még mindig gyengélkedett és úgy tűnt, a papát is utolérte a korság. Mamával azért felkerekedtünk és körbenéztünk egy picit a környéken. Sajnos én nem egészen voltam még fitt, de aztán egy kis vásárlás új erő öntött belém. Vettem egy kardigánt magamnak 225 rúpiáért (1 r=3,5 Ft). Vacsorára senkinek sem füllőtt a foga, így már 9 körül aludtunk is.

február 18. szerda

Ma úgy néz ki, hogy a papa merült bele a nyavalyába, én már egészen jól voltam. Reggel kilenckor indultunk el második fizetett utunkra. Az első állomás a Swayambhunath szentély (illetve buddhista szent hely) volt. Ez egy domb tetején áll, a kocsink alig bírt felkaptatni a meredek lejtőkön. Egy nagyobb területen kisebb szentélyek és egy 2500 éves, óriási különös építmény állt. égy nézett ki, mint egy subába bújt ember, az épület teteje olyan, mintha egy fej lenne, óriási szemek és orr van festve mind a négy oldalára, a tetején pedig arany sapka (valójában 13 arany korong egymás tetején, ami a Nirvánához vezető utat jelképezi). Az épület maga fehérre van meszelve, és belül egy templomot rejt magában. Körülötte imamalmok, amiket az itt élő szerzetesek szüntelenül forgattak. A sok-sok kisebb, faragott építmény, szobor, szentély mind imádkozásra alkalmas hely a hívők számára. Az egyik szentélyben egy óriási, arannyal, drágakövekkel és színes festékkel kicicomázott istenség ült. Mellette egy kis szobában ezernyi mécses égett, nagy forróság volt bent. A következő helyszín a Boudhanath templom (stupa) volt. Itt egy hasonló óriási templom van, mint az előző helyen, tetején a négy égtáj felé néző négy szempárral. Körülötte helyes kis házak vannak. Egy kis teremben volt egy óriási nagy imamalom,  amit egy öreg néni forgatott körbe-körbe. Utunk ezután egy varázslatos helyre vezetett, a város melyére, Pasupatinath templomhoz. Bár a térkép ezt a templomot emeli ki látnivalóként, a környéke még lenyűgözőbb. A templom egy kis pagoda, gyönyörűen kifaragott fábol. Előtte csordogál egy folyó, amiből már csak egy büdös patak maradt, sok hordalékkal és emberek által farakásokból, szemétből készített gátakkal. Ez a folyó a hinduk szent helye, hasonlóan a Gangeszhez. Amikor egy kicsit bővebb folyású ugyanúgy fürdőznek benne, mint az indiai szent folyóban, most csak koszos edényeket mosogató asszonyokat láttunk. Sajnos ez a hely abban is hasonlított a gangeszhez, hogy itt sem hagyják a turistákat nyugton, vagy egy-két idegenvezetőnek felajánlkozó léha alak vagy gyerekek, koldusok vagy árusok rohamozzák meg a kíváncsi külföldieket. Sőt az itt élő, talán szent emberként tisztelt, földig érő rasztás hajú öregemberek is bepózolnak a turistáknak a fotózáshoz, aztán rögtön nyújtják is a markukat. Ilyennel azért Indiában nem találkoztunk. De ami még érdekesebb volt a legkülönfélébb fazonoknál is, az a halottégetés volt, amit a gangesz partival ellentétben engedtek lefényképezni, levideózni. Akár a hidakról, akár a másik partról, akár az égetők feletti épületről is nagyszerűen lehetett látni, hogy hogyan is folyik ez az egész. Egy picit  várunk kellett, amíg az első hullát égetni kezdték, de á. különös "élmény" kedvéért megérte. A halottakat (amiből idővel 4 összegyűlt) narancssárga lepellel lefedve hozták, a szent folyó vizével az arcukat megmosták. Ezután a kis kör alakú mólókra rakott farakás körül háromszor körbevitték, és befejezésül a farakásra ráhelyezték. A hullára bevizezett szalmát tettek, hogy ne lehessen látni. A tüzet, amivel később meggyújtották a farakást, hasonlóképpen háromszor körbevitték a máglya körül. Ezután már nem volt más hátra, mint hogy a halott egybeolvadjon a 4 elemmel, a földdel, a levegővel, a tűzzel és a vízzel, végül pedig miután hamuvá váltak vödörrel beszórják őket a vízbe. Két halottal is végigcsinálták a szertartást. míg ott voltunk. Családtagjaik egyáltalán nem voltak ott, ők valószínűleg hamarabb elbúcsúztak valamelyik szentélyben szeretteitől. Érdekes, hogy bár szívtuk az égő hús és a füst szagát, láttuk a csontról félig leégett húst, a tűzből előbukkanó végtagokat, mégsem fogott el bennünket a rosszullét. A környezet és maga a szertartás is annyira természetes volt, hogy az ember úgy érzete mindezek láttán: az élet része a halál. Egy mellénk szegődött fickótól megtudtam még egy-két részletet. A part egy másik szakaszán égetik a királyi család tagjait, amit viszont tilos fényképezni. Megint más terület van fenntartva azoknak, akik nem természetes halállal haltak meg. Azokat a holtakat , akik saját kezük által haltak meg, arccal lefelé égetik el, hogy lelkük ne kerülhessen rögtön az égbe. Azt is elmondta, hogy azért van sok móló, hogy tömegbaleset esetén is végtiszteletet lehessen mindenkitől venni. A legutolsó állomásunk a Kathmandu völgy hármadik ősi városa, Patan, ami mar teljesen összenőtt Kathmanduval. A Durbar tér a főtere, ami telis tele van buddhista szentélyekkel, és hindu templomokkal. Itt is a pagodaépítészet remekeit láttuk, az épületekhez vezető lépcsősorokat különböző faragott vadállatok őrzik. Itt is gyönyörűn faragott fából vagy kőből készültek az épületek. Rávettük a papát, hogy üljünk be egy kis kávézóba, ami az egyik ház tetején van, innen gyönyörű kilátás nyílik az egész térre. A magnóból lágy zene hallatszott, ami nagyon megtetszett nekünk. Kiderült, hogy a hegyek zenéjét hallgattuk, amit rögtön meg is vehettünk. Utána még rábeszéltük magunkat a sivatag zenéjére is, úgyhogy CD-kel felszerelkezve hagytuk el a várost. Mire hazaértünk, fél ötkor, a papa már elég ramatyul érezte magát, úgyhogy lefeküdt aludni. Mi még kimentünk a környékre nézelődni, és vásárolni. Sokat alkudoztunk, de még így is sok pénzt elköltöttünk. Ma csak én és a mama bírtunk vacsizni, és megint nagyon korán feküdtünk le.

február 19. csütörtök

Persze jó korán is keltem, magamtól. Tengtünk-lengtünk egész reggel, és fél 12-re értünk ki a reptérre. A szállodás mindent intéző pasi még az utolsó pillanatban le akart gombolni rólunk 200 rúpiát, a reptérre vitelért, holott előtte többször is elmondta, hogy az ingyenes. Nem tudom mit hitt rólunk, hogy a falvédőről jöttünk? Hosszas hercehurca után megtaláltuk azt a pultot, ahol a jegyünk alapján csekkolnunk kellett. Persze kígyózó sorok álltak, ráadásul épp előttünk egy emberről később kiderült, hogy egy egész turista csoportnak foglalja a helyet, és ettől az elhatározásától nem lehetett eltéríteni, sőt a pult mögött álló hivatalnok is neki adott igazat, amikor elkezdtünk vele vitázni. Végül azért sorra kerültünk, amikor ért csak mindeket az igazi meglepi. Nem voltunk rajta az utaslistán, hiába szorongattuk kezünkben a jegyünket. Kissé megijedtünk, elküldtek minket egy irodába, hogy ott majd talán tudnak segíteni. Itt kiderült, hogy a magyar Air India más napra állította ki a jegyünket, mint amikorra foglalt nekünk helyet. Ugyanis a számítógép szerint nekünk holnap kellett volna utaznunk. Megnyugtatásul a nő annyit mondott, hogy megpróbál minden lehetőt megtenni, hogy most el tudjunk repülni. Szerencsére a gép 13.50 helyett 15.30-ra volt kiírva, késés miatt. Így "nyugodtan" várakozhattunk, hogy vajon lesz-e elég hely. Kicsivel 2 előtt fellélegezhettünk, mert kiderült, hogy van betöltetlen hely, ahova beférünk. Beülhettünk a reptér éttermébe is egy italra és egy sütire, mert a késés miatt kajával kárpótolták az embereket. A baj nélküli utasokat elvitték egy szállodába ebédelni, de nekünk erre már nem maradt időnk. Nem is volt olyan nagy baj, mert a papa az itt megevett csirkés buktától is olyan rosszul lett, hogy utána egész nap nem evett. Mi sem ettünk sokat a repülőn, a gyomrunk továbbra is ramatykodik. A háziak örömmel fogadtak minket, Manjit mindjárt egy zsák nyakláncot, kendőt, karkötőt, fülbevalót tett le elénk, hogy válasszunk közülük kedvünkre valót, hát választottunk is jócskán belőle. Volt minden, ami szem szájnak ingere. Nagy élvezettel kotorásztunk benne.  Este papa ki sem jött vacsorához, mi is épp csak csipegettünk. Utána kellemesen elbeszélgettünk Dipalival az itteni tanárságról.

február 20. péntek

Ma reggelre a papa továbbra is nyavalyás maradt, úgyhogy egész nap ki se mozdult az ágyból. Én tegnap felfedeztem a Delhiről szóló internet leírásban, hogy mit érdemes még megnéznünk. Van egy Bahai templom, ahová a sofőr vitt el minket. Nagyon modern vallás ez a bahai, tulajdonképpen egy világvallás, ami egyesíteni akarja az embereket. Fontos alapelve az egység, az egyelőség (férfiak és nők között), az oktatás fontosságát hangsúlyozzák, és így tovább. Tulajdonképpen megfogalmazzák azokat az eszméket, amikre az ember a mai világban vágyik, de amikre valójában úgy gondol, hogy szép lenne, ha így lenne, de nincs így. A templom egy óriási nagy kert közepén, ami olyan gyönyörűen meg volt csinálva, mint egy francia kastély kertje, és mindez poros Delhi közepén, különös látvány. Maga az épület olyan, mint a melbourni Operaház, egy óriási nagy fehér lótuszvirágot formáz meg. Belül hosszú padsor van, a terem épitészeti megfoldása lenyűgöző, tulajdonképpen egyszerű geometriai alakzat az egész. Körbe üvegablakok vannak, úgyhogy mindenfelé kilátni belőle. Érdekesség volt az is, hogy kaptunk magyar nyelvű leírást is a templomról és a vallásról. Nagyon sokan (főleg indiaiak) voltak kíváncsiak az épületre.  Visszafelé megkértük a sofőrt, hogy ne otthon, hanem egy kicsit előbb, a házhoz közeli üzleteknél tegyen ki minket. Itt egész elegáns üzletek voltak", olyan márkákkal, amik nyugatról ismertek. Szégyen szemre beültünk egy Mc Donald's-ba, mert a sok hasbántalom után megkivántunk valami hagyományos kaját. Itteni viszonylatban elég drága, de cserébe szolga nyitja a bejárati ajtaját. Délután, amikor visszaértünk Manjit várt minket egy nagy halom bizsuval, amiből szívünk szerint válogathattunk, persze válogattunk is...Estére hivatalosak voltunk Príma nővérének a vacsorájára. Az egész család (Príma családja) hivatalos volt a partira, úgyhogy voltunk jócskán. (Manjit szerint az ő és Príma családja összesen 134 főből áll) Mint kiderült ezt a partit abból az alkalomból rendezték, hogy a nővér fiának most volt esküvője, és az a szokás, hogy ilyenkor a család összes tagja tart különböző időpontokban egy-egy partit, amire a feleség hozzátartozói is hivatalosak, így aztán megismerheti egymást a két család. Itt mindig van valami ürügy arra, hogy partit tartsanak. Manjiték március 5-ig minden nap hivatalosak valamilyen összejövetelek, ez aztán nagyon fárasztó lehet. A parti elég nagyszabású volt, ezerféle kaja, olyan tálakon, mint a Hiltonban egy állófogadáson, 2 szolga szolgálta fel a vendégeket. Kint a kertben 5 legalább 8 személyes asztal volt megterítve és az aprónak nem nevezhető kert fényáradatban úszott. Ennek ellenére senkinek sem volt kedve kimenni, mert elég hűvös volt az idő. Miután belakmároztak az emberek, kezdődhetett a tánc, maiben főképp Manjit vitte a prímet. Persze mi sem úszhattuk meg a dolgot, a mamát most láttam táncolni először (papa otthon az ágyat nyomta). Száriban nyomták a táncot az anyukák, korombeli lányaikkal és férjeikkel a szép lakásban. Éjjel 1-kor mentünk haza, és rögtön indultunk a reptérre, szomorú búcsút vettünk kedves házigazdáinktól. A gép csak fél hatkor indult, úgyhogy hullaként ücsörögtünk a váróteremben.

február 21. szombat

Nyolcra értünk Goába, a reptéren egy tourist information-ban (nem sok ilyet láttunk eddig) foglaltunk magunknak szállást és egy állami üzemeltetésű taxi (végre nem kellett alkudozni) 500 rúpiáért elvitt minket a megadott címre. Először nem tetszett az apartman, amit kaptunk, de aztán (főképp kedvező ára miatt- négyűnknek 1300 rúpia) elfogadtuk. Az ablakunk az uszodára néz, elég tágas a szoba, de azért egy kicsit lepukkant.  Mindenki hulla volt a kimaradt éjszaka miatt, de azért felkerekedtünk, hogy egy kicsit felderítsük a környéket. A strandra vezető út - kb. 10 perc - kis indiai falura emlékeztet. Az út mentén kis kunyhók vannak, vaddisznók, papagájok, varjak, kóbor kutyák színezik a tájat. Mindenfelé sűrű bozót, mintha az ember a dzsungel közepébe pottyant volna. Óriási magas kókuszpálmaerdőben vagyunk, itt nem az esztétikum miatt ültették őket, hanem itt ez a természetes növényzet. A szálloda kertjében van egy-két banánfa is, ami roskadozik a termésétől. Az itt élők többsége a turistákra szakosodott, taxisok, mindenféle mütyürt árulók kínálkoznak fel lépten nyomon. De itt nem olyan erőszakosan, mint ahogy India más vidékein tapasztaltuk. Mindenki nagyon kedvesen rámosolyog az emberre és köszön. Az óceánpart sem a megszokott. Minden 200 méteren áll egy halászbárka, valószínűleg a hajnali munka fáradalmait piheni ki. A parti bárok pedig a lakóházakhoz hasonló bambusznádból és pálmalevelekből összetákolt kunyhók. Mindenhol csak elszórva vannak emberek, a hosszú parton mindenki kényelmesen elfér. Érdekes, hogy több a fehér, mint az indiai, ők inkább április-júniusban vannak itt, amikor nekünk már túl meleg van. Most is rekkenő a hőség, sétánk végére azt hittem, hogy összeesek a melegtől és a forrón tűző naptól. Érdekes látvány, hogy az indiaiak nem fürdőruhában fekszik a napon, hanem a fiúk többnyire hosszúnadrágban és pólóban, a lányok száriban sétálgatnak és fürdőznek a tengerben. Árusok itt is vannak, folyton odaszaladnak a fehérekhez vagy gyümölccsel vagy bizsukkal vagy kendőkkel. Még a napozókat sem kímélik. Sétánk után bedőltünk az ágyba és este hatig aludtunk. Pedig el akartunk menni a karneválra, amit Panjinban, a fővárosban tartanak, de így már nem láttuk értelmét. Sétálgattunk egyet a környéken helyette. Itt keresztény templomokkal lehet csak találkozni, mert ez a rész Portugál gyarmat volt és sikerült nekik az emberek nagy részét megtéríteni. A házinénink, akitől az apartmant béreltük portugálul beszélget a férjével, furcsa, ugye? A séta után a szálloda éttermében vacsiztunk, az uszoda mellett.

február 22. vasárnap

Délelőtt kifeküdtünk a partra, a víz olyan meleg, hogy már nem is frissít, jó nagy hullámok vannak, úgyhogy jókat lehet viháncolni benne. Újra meg újra az a kérdés merül fel bennem, hogy miért kell az embernek elviselnie a zord teleket, amikor elég felpattanni egy repülőgépre és rögtön a forró nyárba csöppenhet. Hihetetlen érzés, hogy február van, én pedig a tengerparton pörkölődöm. A mamák nem engedték, hogy 2 után kint maradjunk, nehogy túlságosan sok legyen egyszerre a napból. Persze így is eléggé megkapott minket az erős napsugár, főleg azokon a részeken, amik véletlenül kimaradtak a naptejezésből. Délután az uszoda partján ücsörögtünk, jó ez a semmittevés. Este lementünk vacsizni, de véletlenül bent hagytuk a lakásban a kulcsot és magunkra zártuk. Mindenki azt hitte, hogy a másiknál van. Felhívtuk a háziakat, hogy jöjjenek ide egy pótkulccsal. (8 km-re innen laknak) Jó sokáig kellett várnunk, az idő is eléggé lehűlt. Mint később kiderült szegény hapsi elindult hozzánk kocsival és beleszaladt valakibe. Nagy veszekedés kezdődött, hogy kinek a biztosítója fizeti meg a kárt, óriási tömeg gyűlt össze, így aztán otthagyta a kocsiját az út mentén és inkább motorral hozta el nekünk a kulcsot. Az egész történetben az a legkülönösebb, ahogy a pali az egészet előadta. Vidáman és röhögcsélve, vajon ez nálunk is így lenne? Minden jó, ha jó a vége, bemehettünk a szobába és nyugovóra térhettünk. Valahonnan üvöltött a zene, úgyhogy valami jó bulit halaszthattunk el.

február 23. hétfő

Tegnap egy kicsit leégtünk, úgyhogy ma már éreztük mennyire éget kint a parton a nap. Elég késön mentünk le a vízhez, mert a közértben késett a pékárút szállító kocsi (elvileg 10-re jön). A parton a tengerparti üdüléseknek megfelelően telt az idő. De azért történt egy kis izgalom is. Már teljesen természetes volt, hogy percenként jelennek meg az árusok a napozó fehérek törülközőjénél. Először egy fiatal lány portékáit néztük meg, el is beszélgettünk vele. 20 éves, és most várja a harmadik gyerekét, amikor megmondtam neki, hogy én már 24 éves vagyok, elragadtatva lelkendezett, hogy milyen jól tettem, hogy még nem mentem férjhez, mert azzal úgyis mindig csak baj van. Miután elment ez a lány, megjelent több 15 év körüli lány, bizsukat árultak (very cheap prise, I have no business today, just look, not buy...), mi pedig éppen nézelődtünk a karkötők között, amikor egy hasonló kislány odaszaladt, hogy jön a rendőrség. A gyerekek reszketni kezdtek, és mint a kiskutyák ásni kezdtek a törülközőnk körül és a lyukakba tették az árujukat. Került néhány holmi a szatyrunkba is, és aztán a gyerekek szanaszét szaladtak. Tényleg néhány perc múlva megjelent két rendőr, tourist police felirattal bandukoltak végig az út mentén. A lányok csak két óra múlva merészkedtek újra vissza, hogy előássák portékáikat. De ahogy kezükben voltak a cuccok, újra megszállta őket a kereskedői lélek és minden félét ránk akartak sózni. De nekünk már indulnunk kellett, mert meg akartuk nézni Old-Goát. A nagy hőségben nekicihelődtünk és felszáltunk a helyi buszjáratra. A buszok is tökéletesen beleillenek abba a képbe, amit az ember Indiáról néhány hetes ittlét után alkot. Koszos, rozsdás, elhanyagolt. Az az érdekes, hogy itt minden egyes buszt más-más ember üzemeltet. A sofőrön kívül van rajta még egy ember, aki a pénzt szedi be az utasoktól (nem sok, Panjinig 5 rúpia), és kurjongat az állomások előtt, hogy közeledik a busz.

február 24. kedd

Délelőtt megint a napon sütettük magunkat, fél háromkor mentünk vissza a szállásunkra, hogy összeszedhessük magunkat a karneválra. Körülbelül egy héten keresztül minden nap Goa más-más városaiban karneváli felvonulás van ( ez is a portugálok érdeme). Mi a Kozsival úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Mapusába, ahol ma állt a bál. Szokásos hangulatú buszutazással megérkeztünk a városba. Az utcán sok-sok ember állt az út szélén, így aztán mi is beálltunk közéjük. Egyelőre az úton csak a büdös buszok, autók, motorok, riksák közlekedtek, pedig legalább egy órával a beígért kezdés után érkeztünk. Legalább háromnegyed órát vártunk a vidám tömegben, mire megérkeztek a díszesen, különböző mély értelmű jelentéssel felöltöztetett járművek is. A legtöbben az angoloktól való megszabadulás 50. évfordulóját ünnepelték, de volt olyan járgány is, ami felhívta a figyelmet az “angol gyarmatosítókhoz hasonló új veszélyre”, az AIDS-re. Persze voltak a karneválhoz illő vidám jelmezek is, dinoszaurusz, Mickey Egér, Pillangónak öltöztetett bogárhátú. Mindez indiai stílusban előadva, minden ütött-kopott, saját kezűleg összeeszkábált. A járművek tetején pedig zenekarok játszottak, legtöbben a nyár spanyol slágereiből (Samba, Un dos tres és társaik). Mindenesetre a hangulat vidám és felszabadult volt. Hazafelé egy kicsit megijedtünk, mert csak a karnevál befejeztével (fél nyolc) tudtak elindulni a városból kimenő buszok, és persze mindenki akkor indult útnak. De végül  egy kis kényelmetlenség árán, de hazajutottunk. Este egy közeli kis vendéglőt próbáltunk ki, kellemesen megvacsoráztunk.

február 25. szerda

Ma reggel felkerekedtünk Anjunába, mert mindenki azt ajánlotta, hogy nézzük meg azt a bolhapiacot, amit minden szerdán ezen a beachen tartanak. Hosszas, meleg, zsúfolt buszutazás után megérkeztünk Anjunába, ahol a piachoz a tűző napon, át a szántóföldön még egy fél órát kellett bandukolni. Mire a piacra értünk mindenkiből kiszállt a szusz, de nem is volt az egész egy nagy durranás. Nagyjából azokat a dolgokat árulták, amiket a strandon folyton kínálgatnak az embernek. Sok árus volt és legérdekesebb az volt, hogy sok volt közülük a fehér. Főleg fiatalok, akik úgy döntöttek élnek itt egy kis hippi életet. Láthatóan élvezik a dolgot, helyes csajok és srácok voltak abban a stílusban öltözve, amit a legegyszerűbben a rasztás hajjal, batikolt cuccokkal lehet leírni. Miután kinézegettük magunkat, rászántuk magunkat egy taxira. ami pillanatok alatt hazarepített minket (100 rúpia). Ezek után különösen jól esett dögleni egy kicsit a tengerparton.

február 26. csütörtök

Ma ismét a strandon kezdtünk, tovább égettük a bőrünket. Mint minden nap, ma is óriási nagy hullámok voltak a tengerben és pisi meleg volt, úgyhogy jókat lehetett benne paancsolni. A mama bánta csak a dolgot, mert egy régi rossz emlékének köszönhetően fél a hullámoktól. Délután ellátogattunk megint egy "kényelmes" buszutazás árán Reis Magos (!!!) - három királyok - városába. Itt egy régi erődöt kellett volna találnunk, ami védelmezte az öböl hajókikötőjét. A növényekkel benőtt romot 10 perces kellemes, tengerparti, pálmafás séta után meg is találtuk, de a bejáratot egy ősrégi rozsdás lakat zárta le. Ráadásul a következő feliratot találtuk a kapu mellett: "Visiting time for prisoners: 8.30-12.00" Ezek szerint a hely egy darabig börtönként működött, de aztán már arra sem kellett. Kár, hogy nem adják meg az idelátogatóknak azt az örömöt, hogy a várfalak között sétáljon és gyönyörködjön a tengerre néző kilátásban. Kárpótlásul meg lehetett nézni - csak kívülről - egy csinos kis keresztény templomot (Reis Magos church). A zárt kapuk ellenére sem volt hiábavaló az utazás, mert  nagyon szép a rálátás innen a tengerre. Este a szállodában ettünk, a változatosság kedvéért Kingfisht sült krumplival.

február 27. péntek

Ma van az utolsó alkalom, hogy egy jót fürödjünk a tengerben, aztán vége a szuper nyaralásnak, és mehetünk vissza a  csúnya télbe.

Addig még várt ránk egy nagyon fárasztó utazás. Negyed háromkor indultunk az apartmanból, egy taxi 400 rúpiáért elvitt minket a repülőtérre. Persze a gép késett háromnegyed órát, mi meg amúgy is korán érkeztünk. Fél hatkor indult csak a gép, és fél hét előtt már Mumbeiben (Bombeiben) voltunk. Ez nem is lett volna baj, ha rögtön indul tovább a gépünk. De erről szó sem volt, hajnali fél ötkor szálltunk fel Delhi felé. A várakozás nagyon kimerítő volt, ahányszor éppen elaludtunk valamelyik kényelmetlen széken, annyiszor kellett éppen becsekkolni, vámoltatni vagy csak egyszerűen egy másik váróterembe átmenni. A gépen folytatódott a kínai jól bevált kínzás, amikor lecsukódott volna a szemünk jött a frissítő, aztán a hajnali kaja, a leszállás Delhiben, felszállás Delhiből, majd a reggeli és végül az ebéd. Így legalább eseményekkel teli volt a 12 és fél órás utazás. Párizsban még mindig várt ránk 2 óra ücsörgés, mire végre a MALÉV gépre felszállhattunk.

Egyébként olvastam az újságban, hogy péntek délután 4 embert öltek meg és több, mint 40-en megsérültek Bombeiben, miután egymás után különböző helyszíneken robbantottak bombát. Itt így folynak a választások, ami persze nem követendő példa.

 

Mazsolák és megjegyzések

 

1. Delhiben majdnem 12 millióan laknak. Többen , mint Magyarországon. Vicces.

2. Betétreklám a tévében: Nézzék, hogy ha erre öntök egy pohár folyadékot, akkor átázik, de ha erre a hagyományosra, akkor nem. Így hasonlították össze a szárnyas betétet és az összehajtogatott pelenkaszerű anyagot. Itt még van jócskán lemaradás.

3. Klipp egy indiai slágerhez: az énekesnővel vidáman együtt táncolnak a vérbeli koldusnak öltözött emberek, furcsa ahogy a nyomorúságot áttelepítik a  szórakoztatóiparba, minden szégyenérzet nélkül.

4. Hogyan eszik az indiaiak a narancsot? Sóval és borssal fűszerezve.

5. Érdekes adalékok egy indiai iskoláról (Depali tanítónő, ő mesélt nekünk minderről):

35 percesek az órák, egy gyerek napja a következőképpen néz ki. Fél nyolckor kell az iskolában lenniük, 8 előtt öt perccel kezdődik a tanítás. Két órát egyben tartanak, aztán fél óra szünet, megint 2 óra egyben, fél óra szünet, 3 óra egyben, ebédszünet, 1 óra alvás a kicsiknek, tanulás a nagyobbaknak, majd még két óra. Jó hosszú nap. De sok olyan óra tarkítja, ami nálunk még sajnos hiányzik. Van dráma órájuk, amin különböző színdarabokat tanulnak és játszanak el. Aztán később ő maguk írják a darabokat, amit az osztály eljátszik. Van tánc órájuk, indiai zene és nyugati zene, különböző művészeti órájuk, testnevelés. A tanárképzés is máshogyan folyik, mint nálunk, miután mindenki a saját tantárgyából megszerzett egy diplomát, 2 éves speciális tanárképző kurzust kell elvégeznie.

6. Néhány szó a szolgákról:

Manjitéknál két szolga lakik, a szakács és egy fiatal lány, aki a takarítást, ágybehúzást, mosást, cipőtisztítást végzi. A szakácsnak saját szobája van, Manjiték fölött lakik, a lány az előszobában egy matracon alszik. Egyébként van saját fürdőszobája - minden szobához a házban van külön fürdőszoba. Mindketten a háziaktól kapnak ruhát, kaját, tisztálkodó szereket, a nem túl nagy fizetésüket tulajdonképpen zsebpénzként használhatják. A fiatal lány 1200 rúpiát kap havonta. Egyszer egy hónapban viszont csak 2 napra mehet haza. A szakács családja (felesége és gyerekei) az ország messzi pontján laknak, így csak évente kétszer látja őket. Ennek ellenére mindketten elégedettnek tűnnek, bár Manjit parancsszavakat osztogat nekik, azt lehet érezni, hogy szívleli őket. A család többi tagja még szorosabb kapcsolatban áll velük (persze a szolga és úr közti távolságot mindig szem előtt tartják). Depali például olvasni tanítja a lányt - hasonlóan azokhoz az utcában lévő szegénygyerekekhez, akik hozzá járnak, hogy néhány leckét vegyenek tőle -, és néhány angol szót is már megtanított neki. A bentlakó szolgákon kívül van egy sofőr, aki már 30 éve dolgozik a családnál és tulajdonképpen ő lett Manjit mindenese. Neki különösen jó dolga van, a gyerekeit Manjit taníttatja, az egyik fiának 300 fős esküvőjét ő finanszírozta, sőt tavaly még egy házat is vettek neki. Rajta kívül van még egy szegény ember, aki reggelenként jelenik meg és kitakarítja a WC-ket. Manjiték tisztában vannak azzal, hogy a modern korban a szolgaság elvetendő dolog, ezért nem is "slave"-ként emlegetik őket, hanem szakácsként, sofőrként, szobalányként. Tulajdonképpen a jómodú családok így segítik ezeket az embereket, hiszen a munkájuk nélkül - miután legtöbbjüknek semmilyen szakmája sincs, nem tudnak írni-olvasni - ott sinylődnének valamelyik út menti kunyhóban. A sofőrnek pedig különösen jó dolga van, mert a fia 300 fős esküvőjét Manjiték finanszírozták, sőt tavaly még egy háromszobás lakást is vettek a sofőrnek, ami itt különösen nagy dolognak számít (nálunk is).

 

Itt a vége, fuss el véle. Ha tudod, Te is látgasd meg ezt a csodaországot.